Sajnos egy ideje nemhogy a célul kitűzött heti kettő, de a heti egy bejegyzés megírását sem sikerül tartanom. Ennek az a rövid prózai oka, hogy nem unatkozom annyira, mint ahogy azt az elején sejteni véltem. A téltől kicsit tartok, amikor nem lesz ennyi szabadtéri program, ráadásul a kollégáim is ráerősítenek sokszor, hogy a tél dögunalom a környéken, de ebből egyelőre semmit nem érzek.
Bajorországban az iskolaszünettel egy időben beköszöntött a nyár és vele együtt a harminc fok. Ez - a tóparton ülve igazán csodálatos időjárás - sajnos az irodában kevésbé jól viselhető, ahol ma 33,5 fokot mutatott az asztalomra kitett hőmérő. Sosem voltam a klímás iroda híve, de be kellett látnom, hogy erőteljesen romlik a hatékonyságom, amikor tűzi a fejem a nap és mindenhol folyik rólam a víz. Na igen, a fejem felett lévő bukóablak határozottan nem a kedvencem... Ma megelégelve a szituációt és a magyar leleményességet kihasználva,  délután átmentem a másik épületben lévő kollégáimhoz némi kamu indokkal. Olyannyira jól sikerül a spontán megbeszélés, hogy kaptam is egy asztalt náluk a szép, klímás és jó kilátással bíró épületben. Ha marad a hőség, amit persze néha megszakít egy-egy gyorsan átvonuló zivatar, akkor a következő két hét délutánjait a másik irodában töltöm. Délelőtt még nálunk is viselhető az idő; 29 foknál nem szokott több lenni odabent. Amit nagyon értékelek itt, hogy a munkakörülményeknek megfelelően legalább kiöltözni nem kell, így simán mehetek a leglazább, játszós ruhámban reggelente.

Ha már ruhák, még a sztorit a munkaruhámmal kapcsolatban nem írtam le. Az első négy hétben minden hétre jutott átlag egy vevőlátogatás, számomra legalábbis betanulás gyanánt. Imádok utazni, ráadásul vezetni sem nekem kellett, mondhatnám tökéletesek voltak a körülmények, azonban megvan a munka árnyoldala is. Néha komolyan nehezemre esett  egy-egy gyárban a melegben vagy a terjengő szagoktól nem rosszul lenni, amikor meg már megtanultam, hogy az időjárás ellenére lazán kell öltözni, akkor meg tuti a hűtőházban töltöttük a fél napot.
A legnagyobb gondom az volt, hogy elég koszos lettem egy-egy ilyen látogatás után és akkor még semmihez sem nyúltam hozzá. Egy idő után jeleztem a főnökömnek, hogy igazán örülnék egy olyan munkavédelmi nadrágnak, ami a mellettem ülő kolléganőnek is van. "Persze, semmi probléma." - mondta ő, majd szaladtunk is együtt a raktárba. (Azért meglepett ez a fajta hatékonyság.) A ruharaktárért egy idősebb bácsi felel. Először nekiállt pampogni, hogy mostanában egyre többen akarnak munkaruhát a fejlesztésről, és hogy ez nem igazán jó így, mert elhordjuk az összeset. A főnököm elmondta neki, hogy márpedig ez kell és kész. Aztán jött az általános pasik uralta munkahelyek problémája: a női méret. Ilyen persze nem volt, így megkaptam a legkisebb pólót, pulcsit és nadrágot. Természetesen hatalmasak voltak, és biztonságos munkavégzésere semmiféleképpen sem alkalmasak. Halkan megjegyeztem azért a főnökömnek, hogy évek óta árad a német sajtóból, hogy növelni kell a női arányt a természettudományi területeken, aztán mikor itt van egy lány, nem tudnak vele mit kezdeni. Megértő hümmögést kaptam csak a felvetésre.
A ruhaproblémára természetesen akadt más megoldás; némi egyeztetés és telefonálgatás után végül a legfelső helyi vezető hozott nekem ruhát a külföldi központi telephelyről. A pulóver még mindig nagy, de őszig a következő pesti látogatásomkor simán átszabatom.